A könyvtár nem csupán könyvek nyugvóhelye. A csendes folyosók és pultok mögött olyan történetek bújnak meg, amelyeket soha nem kötöttek be keménytáblába. Itt vannak a könyvtárosok személyes, megdöbbentő és szívhez szóló élményei.
- „Azt hiszed, mindenki csak a könyvekért jár ide?” Egy idősebb úr minden csütörtökön pontban 2-kor jelent meg az információpultnál. Nem kért semmit, csak állt, és nézte a falon lógó órát. Majd, pontosan két perc múlva, bólintott és távozott. Évekig tartott, mire megtudtuk: a felesége, aki szintén könyvtáros volt, pont abban az időpontban halt meg, amikor a toronyóra megállt. Ő csak ellenőrizni jött, hogy azóta minden óra jár.
- A gyerekkönyvek részlegén találtam meg. Egy kifestőkönyv lapjai között, szépen kiszínezve, egy gyerekrajz: két figura és egy ház, aláírva „apa és én”. De a rajzon az apa kezében pisztoly volt. Annyira megrendített, hogy szóltam a vezetőnek. Kiderült, a kisfiú apját éppen aznap tartóztatták le fegyveres rablásért. A gyerek ezt akarta megörökíteni, mielőtt minden megváltozik. Azóta is ott van a fiókomban, emlékeztetve, hogy a könyvtár néha menedék is.
- „Ez egy szokatlan kölcsönzés lesz.” Egy középkorú férfi hozott vissza egy régi, bőrkötésű könyvet. Amikor kinyitottam a visszavételnél, egy régi, sárgult fénykép pottyant ki belőle. Egy fiatal katona volt rajta, hátul egy dátum: 1944. A férfi elmondta, hogy az apja volt, aki soha nem tért haza a háborúból. A könyvet egy antikváriumban vette, és csak otthon vette észre a képet. Úgy érezte, a könyvtár a legjobb hely, ahol „megőrizheti” az emlékét.
- Soha nem felejtem el a szagát. Egy fiatal srác jelent meg a pultnál, és egy zacskó frissen sütött, még meleg pogácsát nyújtott át. „A nagymamám küldi. Azt mondta, ön segített neki megtalálni azokat a régi magyar receptkönyveket, amikből újra sütheti a gyerekkora ízeit.” Kiderült, a néni demenciás, de amikor a könyvek illatát és ízeit olvasta, percekre teljesen tiszta lett. Az a pogácsa volt az életem egyik legédesebb kölcsönzése.
- A csendet egy hirtelen, fojtott sikoly törte meg. A folyosó végén egy tinédzser lány állt, kezében egy nyitott könyvvel, és sírt. Odamentem hozzá. A könyvben, egy regény oldalai között, egy kézzel írt levél volt. „Ha ezt olvasod, tudnod kell, hogy szeretlek. Apu.” A lány apja évekkel korábban hunyt el, és ő találta meg ezt az üzenetet, amit valaha egy régi iskolai könyvébe rejtett. A könyvtár lett az a hely, ahol végre megkapta az elbúcsúzást.
- „Bocsánat, hol találom a Kamaszkori problémák című szakkönyvet?” kérdezte egy nyugodt hangú férfi. Amikor odaértünk a polchoz, hirtelen összeroskadt, és zokogni kezdett. Kiderült, a tizenéves fia nemrég öngyilkos lett. Azt hitte, itt talál válaszokat, vagy legalábbis jeleket, amiket nem vett észre. Aztán ott ültünk a padlón, a könyvek között, egy órán át. Néha a könyvtáros nem könyveket ad át, hanem egy vállat, hogy sírhasson rajta.
- A visszahozott könyvek között gyakran találunk érdekességeket: jegypénztárjegyeket, számlákat, hajszálakat. Egyszer azonban egy teljes, kézzel írt, füzetnyi verseskötetet találtam egy könyvben. Annyira gyönyörű volt, hogy mindent megtettem, hogy megtaláljam a kölcsönzőt. Végül sikerült. Egy nyugdíjas tanárnő volt, aki félénkségből soha nem merte publikálni a verseit. Ma már a helyi irodalmi kör sztárja, és mindig azt mondja, a könyvtár volt az első kiadója.
- „Tudja, mi a legijesztőbb dolog, ami itt történt velem?” kérdezte egy kollégám. „Nem szellemek. Egyszer késő esti záráskor a felnőtt részlegről ismétlődő, tompa kopogást hallottam. Nagyon féltem. Kiderült, hogy egy vak úriember járt ott, aki a polcokra kopogtatva, a hang alapján próbálta megbecsülni, mennyi könyv van előtte. Azt mondta, így ‘látja’ a gyűjtemény nagyságát. Azóta máshogy hallgatom a csendet.”
- Egy nyári napon egy kisfiú odajött hozzám, és komolyan azt kérdezte: „Van itt olyan könyv, ami megtanítja, hogyan lehetnek szüleim újra boldogok?” Szívem szakadt meg. Elvittem a mesék részlegéhez, és együtt olvastunk egy történetet a békéről. Amikor anyuka jött érte, láttam a fáradtságot a szemében. A fiú odament hozzá, megölelte, és azt mondta: „Ne aggódj, anya, a könyvtárban már találtunk segítséget.” Az anya tekintetében láttam egy szikrányi reményt. Néha a varázslat nem a könyvben, hanem az olvasás pillanatában rejlik.
- A könyvtárban dolgozni néha olyan, mint egy csendes dráma rendezője lenni. Láttam, ahogy egy fiatal pár az asztal alatt tartotta egymás kezét, miközben külön-külön tanultak a vizsgákra. Láttam, ahogy egy magányos öregember minden nap ugyanabban a székben aludt el az újság mellett, csak azért, hogy ne egyedül legyen. És láttam, ahogy egy volt rab, aki mostmár tiszta életet élt, az olvasással próbálta pótolni az elveszett éveket. Ezek a néma történetek írják át nap mint nap, mit jelent számomra ez a hely.
- „Ezt magának szántam.” Egy tizenhárom éves lány egy saját kezűleg kötött, kissé egyenetlen füzetet tett a pultra. Benne egy rövid sci-fi regény volt, amit ő írt. Az első oldalon ez állt: „A könyvtáros néninek, aki mindig meghallgatott.” Nem volt benne kiadó, ISBN szám vagy díszes borító. De a legértékesebb „könyv”, amit valaha kaptam. Megmutatta, hogy a könyvtár nem csak a múlt őrzője, hanem a jövő generációinak álmainak is a táptalaja.