Magyarországon 2023-ban a könyvtári rendezvénylátogatók száma több mint 12 százalékkal nőtt egyetlen év alatt, a helyben való használat pedig mintegy 16 százalékkal emelkedett az előző évhez képest – derül ki az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtári Intézetének gyorsjelentéséből. A számok mögött azonban ott van valami, amit semmilyen statisztika nem tud megragadni: azok a pillanatok, amelyek napról napra játszódnak le a polcsorok között, az információs pult mögött, a csendes olvasótermekben.
A könyvtár régen is több volt könyvraktárnál, ma pedig különösen az. Svanhild Aabø norvég kutató 38 könyvtári értékelő tanulmányt feldolgozó metaelemzése szerint a könyvtárak a társadalom számára befektetett összeg átlagosan három-négyszeresét hozzák vissza – nemcsak gazdasági, hanem szociális, kulturális és egyéni haszon formájában. Tóth Máté, a Könyvtári Intézet munkatársa több előadásában is hivatkozott erre a skandináv eredményre, hozzátéve, hogy a 2010-es évek afrikai kutatásai is hasonló képet rajzoltak fel: a könyvtárak a legfontosabb kapukat nyitják meg az oktatáshoz, a társadalmi befogadáshoz és a kulturális önismerethez.
De mit jelent mindez a valóságban, egy hétköznapi könyvtári munkanapon? A könyvtárosok ritkán mesélnek a pulton túl szerzett tapasztalataikról. Pedig pontosan ők azok, akik közelről látják, mire is valóban képes egy intézmény, amelyet sokan csupán kölcsönzési helynek tekintenek.
A könyvtár mint menedék
A könyvtártudomány már régóta foglalkozik azzal a jelenséggel, amelyet angolul „library as refuge” – azaz menedékként használt könyvtár – fogalommal jelölnek. Rebecca Linley és Bob Usherwood kutatók a Sheffieldi Egyetem kutatóiként 1998-ban mutatták be azt a szociálisaudit-vizsgálatot, amely a közkönyvtári szolgáltatások pozitív szociális hatását igazolta, köztük a közösségi identitás erősítését és a méltányos hozzáférés biztosítását – vagyis azt a szerepet, amelyet a könyvtár azoknak is betölt, akik máshol nem találnak nyitott ajtót.
Magyarországon is szaporodnak az erre utaló jelek. Az OSZK „Cselekvő közösségek” projektje, amelynek a könyvtár konzorciumi tagként vett részt, éppen azt vizsgálta, hogyan alakítható ki a könyvtárból tényleges közösségi tér – nem csupán gyülekezési hely, hanem olyan pont, ahol az emberek egymásra találnak, ahol a magányos idős ember is számíthat valamire. Az „Az én könyvtáram” elnevezésű, 2017-ben és 2019-ben lefolytatott két országos reprezentatív felmérés szerint a válaszadók a könyvtár legfontosabb feladataként a tanulás támogatását és az olvasóvá nevelést jelölték meg – a közösségépítés csupán a lista végére került. Ez a sorrend azonban mit sem változtat azon, hogy a napi valóságban a közösségi szerep éppúgy jelen van.
Amit a polcok között hagynak az emberek
Könyvtárosok körében közismert jelenség, hogy a visszahozott könyvekben az olvasók nyomait találják: jegyeket, számlákat, régi fényképeket, sőt olykor kézírásos leveleket. Ezek nem csupán elfelejtett tárgyak – sokszor egy-egy emberi sors töredékei. Különösen az antikvár állományokkal rendelkező könyvtárak örök dilemmával szembesülnek: mit kezdjenek azzal, ami valakinek nyilvánvalóan fontos volt, de más kezébe került?
A visszahagyott dokumentumok kezelésére nincsen egységes protokoll a magyar könyvtárakban. Az OSZK Könyvtári Intézet módszertani anyagai a tárgyi hagyatékokra vonatkozóan adnak iránymutatást, a könyvek közé rejtett személyes tárgyakra azonban nem. Ez a fajta „véletlenszerű archívum” így a könyvtáros egyéni döntésére marad – megsemmisíti, megőrzi, vagy megkísérli visszajuttatni az eredeti tulajdonoshoz.
Akik nem könyvekért járnak oda
A 2023-as statisztika egyik figyelemreméltó eleme, hogy a könyvtári rendezvények látogatottsága jóval gyorsabban nőtt, mint a hagyományos kölcsönzési mutatók. Ez egybecseng azzal a tendenciával, amelyet a könyvtártudomány „third place” – harmadik hely – fogalmával ír le. Az otthon és a munkahely után a könyvtár egyre inkább az a semleges, nyitott tér, ahol az ember tartózkodhat anélkül, hogy vásárolnia kellene, és ahol senki sem kérdi meg, miért jött.
Ez különösen fontos azoknak, akik máshol nem találnak ilyen helyet: idős embereknek, akik a nappalait töltik el az újság fölé hajolva, fiataloknak, akik vizsgaidőszakban csöndes zugot keresnek, vagy éppen azoknak, akik egy nehéz életszakaszban az egyetlen biztonságos közterületet a könyvtárban találják meg. François Matarasso brit kutató 1997-es, „Beyond Book Issues” című tanulmányában innovatív könyvtári projekteket vizsgált meg, és arra jutott, hogy a könyvtár képes olyan közösségfejlesztő szerepet betölteni, amelyre más intézmény alig vállalkozik.
A látogatók, akik nem kölcsönöznek semmit
A statisztikai mérőeszközök elsősorban a kölcsönzött dokumentumok számát, a beiratkozott tagok arányát és a digitális szolgáltatások forgalmát követik nyomon. Azt nem mérik, hogy hány ember talál felvilágosítást egy könyvtáros segítségével súlyos diagnózissal szembenézve, hány szülő talál támaszt egy szakirodalom-keresésnél, vagy hányan töltik el csöndben az ebédszünetet egy-egy sarokban.
Az ISO 16439 szabvány (amelyet Magyarországon MSZ ISO 16439:2019 jelöléssel vezettek be, és amelyet Dancs Szabolcs könyvtáros szakember mutatott be egy hazai módszertani napján) éppen erre a hiányra reagál: módszertant ad a könyvtárak „láthatatlan” hatásainak felmérésére is, beleértve az egyéni jóllétre, az önbizalomra és a társadalmi bevonódásra gyakorolt hatásokat. Ez a keretrendszer még kevéssé terjedt el a magyar könyvtárakban, de a Könyvtári Intézet módszertani programjai egyre inkább ebbe az irányba mutatnak.
A gyerekek és a könyvtár kapcsolata
A gyermekkönyvtári részlegek különleges helyet foglalnak el ebben a képben. A 2023-as adatok szerint a könyvtári rendezvények – amelyek között nagy arányban vannak gyerekeknek szóló foglalkozások – látogatottsága éves szinten 12 százalék feletti növekedést mutatott. Ez nem véletlen: a gyerekkönyvtár az egyik legjobb terepje annak, hogy a könyvtár valóban közösségi térré váljon. Egy rajzfoglalkozás, egy mesedélután vagy egy iskolai osztálylátogatás nemcsak olvasóvá neveli a gyerekeket, hanem azt is megtanítja nekik, hogy léteznek olyan helyek, ahol szívesen látják őket.
Ez a korai tapasztalat meghatározza, hogy felnőttként valaki könyvtárba megy-e majd, ha eligazodásra, menedékre vagy egyszerűen csöndes helyre van szüksége. A könyvtárosok nem feltétlenül látják azokat az embereket, akiknek évtizedekkel korábban hasznos volt a munkájuk – de a hatás ott van, még ha a statisztika nem is tudja mindig mérni.
