Van egy határ, amit átlépni nem szabad: a szomszédok, a rendőrség, vagy a saját mentális egészségünk. Ezek az emberek mind átlépték. Nem egy hatalmas farmon, hanem egy sima kertvárosi családi házban, a garázsban, a pincében, vagy akár a nappaliban találtak menedéket a bajbajutott négylábúaknak.
Itt van tizenkét olyan történet, ahol a szeretet és a káosz vékony határvonalán táncoltak.
- „Mama, miért van a fürdőkádban egy kecske?” – kérdezte a kisfiam nyugodtan, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne. Igaza volt. Akkor már két hétje, hogy Bözsi, a balesetet szenvedett kecske a fürdőszobánkban élt, amíg a lába begyógyult. A szomszédok azt hitték, valami egzotikus madarat tartunk, mert állandóan kécégett. A legnehezebb az volt, mikor vendégek jöttek, és magyarázkodni kellett, hogy miért nem lehet fürdeni.
- A garázsunkat hivatalosan ‘ideiglenes rehabilitációs központnak’ hívtuk. Kezdetben csak egy eltévedt, ázott macska volt. Aztán jött a második, a harmadik. Amikor a tizediknél tartottunk, rájöttem, hogy a kocsim már egy éve kint áll az esőben. A férjem azt mondta, választanom kell: a házastárs vagy a macskák. Most egyedül élek tizenhat cicával, és őszintén? Csendesebb így.
- Soha nem felejtem el Marika néni arcát, amikor behoztam az első sertést. „Ez egy kutya, csak… izmosabb” – próbáltam magyarázni. Pöfeteg egy disznó volt, akit egy vágóhídról mentettem ki. A kertet felszántotta, de a lelke arany volt. A szomszédok panaszt tettek a ‘furcsa ugatás’ miatt. A bírságot szívesen kifizettem.
- „Csak egy éjszakára marad” – mondtam, amikor behoztam a sérült baglyot. Három hónap múlva még mindig velünk élt, és úgy tűnt, úgy döntött, hogy én vagyok a társa. Ült a polcon, és bölcsen nézett, míg reggeliztem. A postás egyszer majdnem szívrohamot kapott, amikor a baglyom leszállt a postaládára. A szabadon engedés napja volt a legnehezebb. Még mindig néha visszajön, és kopogtat az ablakon.
- Azt hitték, őrült vagyok. Talán igazuk is volt. Amikor a kertvárosi házamban elkezdtem időskorú és beteg kutyákat gondozni, sokan legyintettek. De látni, ahogy egy 15 éves, vak kutya újra megtanul játszani egy puha labdával… nincs annál értékesebb. A ház tele volt pelenkával, gyógyszerrel és mértéktelen szeretettel. Nem volt könnyű, de minden egyes utolsó lélegzetvétel mellett állni tudtam.
- A pincénk lett a ‘különleges igényeket igénylő’ macskák menedéke. Volt, aki három lábú, volt, aki félszemű. A férjem azt mondta, olyan, mintha egy kicsi, szőrös hadsereg élne alattunk. Egyszer egy barátunk lejött borért, és találkozott Cicával, aki félszemével úgy nézett rá, mint egy kalóz. Azóta is ‘Kapitány’-nak hívja. A pince ajtaja sosem zár.
- „Mi az a szag?” – kérdezte a közös képviselő ijedten. Nem volt könnyű megmagyarázni, hogy a tetőtérünkben nyolacska kismalac él, amíg örökbefogadják őket. A fűtésszerelő, aki feljött megnézni egy csövet, soha nem felejti el azt a pillanatot, amikor egy malac nyújtózkodott a lábánál. A takarítás egy hétig tartott, de a kis röfögések emléke örökre megmaradt.
- Mindig is szerettem a madarakat, de amikor egy barátom behozta a sérült varjút, nem gondoltam, hogy ilyen okos lény. Edgar – így neveztem el – megtanult utánozni a mikrohullámú csipogását és a telefonom csengőhangját. Egyszer, amikor a szomszéd kertjében volt, tökéletesen utánozta a riasztó hangját. Majdnem kihívták a rendőrséget. Edgar még mindig néha látogat, és ellopja a kutyák granuláját.
- A nappalim bútorait félretoltam, és ideiglenes ketreceket állítottam fel. Nem volt divatos, de muszáj. Egy éjszaka, amikor egy kismacska haldoklott a kezemben, és én csak sírtam, a férjem odajött, és csendben átölelt. Nem szólt semmit. Másnap reggelre a macska túlélte az éjszakát. Akkor tudtam, hogy nem vagyok egyedül ebben az őrületben.
- A legnagyobb meglepetés az volt, amikor a helyi állatvédők elkezdték hozzám hozni a ‘reménytelen’ eseteket. Azt hitték, varázsló vagyok. Nem az voltam. Csak volt időm, türelmem, és egy hatalmas kád, amiben fürdetni lehetett a koszos, beteg állatokat. A sikerek mellett voltak a kudarcok is. Azokat a neveket soha nem felejtem el.
- A kertet úgy alakítottam át, hogy biztonságos legyen a félszeg, megvert kutyáknak. Volt, aki hetekig csak a bokor alatt bújt elő. Nem erőltettem. Csak ültem mellette, olvastam egy könyvet, és vártam. A nap, amikor először odajött, és a kezembe nyomta a fejét… az mindent megért. A szomszédok néha kinéztek a kerítésen, és bólintottak. Egy idő után már hoztak takarókat és tálakat.
- Ma már üres a ház. Az utolsó idős mopszom múlt héten ment el békésen alvás közben. A falon még mindig ott vannak a karcolások, a szőnyegen a foltok, a lelkemben pedig a sebek és a csodák. Nem csinálnám újra? Dehogynem. Holnap megyek az állatmenhelyre. Csak egy kis sétára. Talán…