Péntek délután az iskolák előtt állva könnyű kiszúrni őket: a nagymamákat és nagypapákat, akik hetente többször is ott várják az unokájukat. A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (KINCS) 2023 júliusában ezer felnőtt telefonos megkérdezésével készített reprezentatív felmérése szerint a magyar nagyszülők 41 százaléka naponta, további 38 százaléka hetente találkozik az unokáival, és 96 százalékuk valamilyen formában kapcsolatot tart velük.
A hétköznapi tapasztalat tehát adott: a nagyszülők ott vannak a magyar gyerekek életében. De vajon mérhető-e, hogy mit adnak nekik? Az elmúlt másfél évtizedben több nagy mintás kutatás pontosan ezt vizsgálta, és az eredmények egybehangzóak: a bevonódott nagyszülő nem kellemes ráadás a gyerek életében, hanem kimutathatóan jobb lelki egészséggel és erősebb szociális készségekkel jár együtt a jelenléte.
A legfontosabb vizsgálatokat vesszük most sorra, az oxfordi tinédzserkutatástól az amerikai, két évtizeden át futó generációs vizsgálatig, és megnézzük azt is, mit mondanak a hazai számok.
Ezerötszáz brit tinédzser vallott a nagyszüleiről
A terület egyik legtöbbet idézett vizsgálatát Shalhevet Attar-Schwartz, a Jeruzsálemi Héber Egyetem kutatója és Ann Buchanan, az Oxfordi Egyetem professzora vezette. A Journal of Family Psychology folyóiratban 2009-ben megjelent tanulmányhoz 1515 angliai és walesi középiskolást kérdeztek meg, 11 és 16 év közötti fiatalokat, hetven véletlenszerűen kiválasztott iskolában.
A gyerekek a nemzetközileg bevett, 25 tételes SDQ kérdőívet (Strengths and Difficulties Questionnaire) töltötték ki, amely az érzelmi tüneteket, a viselkedési problémákat, a hiperaktivitást, a kortárskapcsolati nehézségeket és a segítőkészséget méri. A nagyszülői bevonódást nem pusztán a találkozások gyakoriságával mérték, hanem azzal, mennyire vesz részt a fiatal számára legfontosabb nagyszülő a mindennapjaiban: beszélget-e vele a terveiről, segít-e megoldani a gondjait.
Az eredmény egyértelmű volt. Minél bevonódottabb volt a nagyszülő, annál kevesebb érzelmi problémáról számolt be a tinédzser, és annál segítőkészebben, együttműködőbben viselkedett a társaival. Mindkét összefüggés statisztikailag erősnek bizonyult, és akkor is megmaradt, amikor a kutatók kiszűrték az életkor, a nem és a család anyagi helyzetének hatását.
Ahol hiányzik egy szülő, ott a nagyszülő súlya megnő
A vizsgálat legérdekesebb tanulsága a családszerkezetek összevetéséből jött. A megkérdezett fiatalok 66 százaléka élt mindkét vér szerinti szülőjével, 18 százalékuk egyszülős, közel 16 százalékuk mozaikcsaládban. A nagyszülői bevonódás mértéke a három csoportban nem különbözött, a hatása viszont igen: az egyszülős és a mozaikcsaládban élő tinédzsereknél a bevonódott nagyszülő jóval erősebben járt együtt a kevesebb beilleszkedési nehézséggel, mint a kétszülős családokban élőknél.
Ugyanennek a kutatási programnak a My second mum and dad című, 2009-es jelentése szerint a nagyszülők éppen a családi válsághelyzetekben, váláskor, különköltözéskor lépnek elő amolyan második szülővé: a megkérdezett fiatalok jelentős része nekik mondta el először a családi gondjait.
A kutatócsoport egy kapcsolódó, a Children and Youth Services Review folyóiratban közölt elemzése arra is rámutatott, hogy a szülő a kapuőr. Az unoka ott kerül igazán közel a nagyszülőhöz, ahol a szülő és a nagyszülő viszonya rendezett, vagyis a két felnőtt generáció közötti feszültség végső soron a gyerektől vesz el valamit.
Két évtized, négy generáció: a hatás visszafelé is működik
Az amerikai Longitudinal Study of Generations nevű vizsgálat családok három-négy generációját követte 1985 és 2004 között, hét adatfelvételi hullámban. Sara Moorman, a Boston College szociológusa és kutatótársa, Jeffrey Stokes 376 nagyszülő és 340 felnőtt unoka adatait elemezte; a vizsgált időszak közepén a nagyszülők átlagosan 77, az unokák 31 évesek voltak.
A The Gerontologist folyóiratban közölt eredmény szerint ahol a nagyszülő és a felnőtt unoka érzelmileg közel állt egymáshoz, ott mindkét generáció kevesebb depressziós tünetet mutatott a két évtized során. A jó nagyszülő-unoka kapcsolat tehát nem egyirányú szívesség: az idős fél lelki egészségét legalább annyira védi, mint a fiatalét.
A kutatás egy kevésbé nyilvánvaló részletet is feltárt. A kézzelfogható segítségnél, vagyis a fuvarnál, a bevásárlásnál, a házimunkánál és az anyagi támogatásnál nem mindegy az irány: az a nagyszülő, aki adott ilyen segítséget, lelkileg profitált belőle, akinél viszont a segítség csak befelé áramlott, annál nőttek a depressziós tünetek. A legjobb állapotban azok az idősek voltak, akik adtak is és kaptak is. Moorman következtetése szerint a családnak nem kímélnie kell az idős nagyszülőt, hanem hagynia, hogy hasznosnak érezhesse magát.
Mit mutatnak a magyar számok
A hazai adatok első ránézésre ellentmondanak egymásnak. A KSH 2018 második negyedévi munkaerő-felmérésének kiegészítő modulja szerint a 15 évesnél fiatalabb gyereket nevelő 18 és 64 év közöttieknek mindössze 4,5 százaléka veszi igénybe rendszeresen nagyszülő vagy más, nem hivatásos segítő közreműködését a gyermekfelügyeletben; a többség, 64 százalék, maga vagy a párjával közösen oldja meg a gondozást.
Ugyanakkor a KINCS már említett 2023-as felmérésében a nagyszülők 63 százaléka mondta azt, hogy aktívan részt vesz az unokái nevelésében, 84 százalékuk pedig együtt tölti a nagyobb családi ünnepeket a gyerekeivel és az unokáival. Minden hatodik család kap valamilyen rendszeres nagyszülői segítséget a mindennapokban.
A két szám nem üti egymást, hanem két különböző dolgot mér. A KSH azt nézte, ki helyettesíti a bölcsődét és az óvodát a szülő munkaideje alatt; a KINCS azt, ki van jelen a gyerek életében. A magyar nagyszülő tehát jellemzően nem intézménypótló, hanem kiegészítő szereplő: ott van az ünnepeken, besegít a hétköznapokba, és közben azt a fajta bevonódást nyújtja, amelyről az oxfordi kutatás kimutatta, hogy mérhető nyomot hagy a gyerek lelki egészségén.
A KINCS adatai szerint a kapcsolat az időseknek is megéri: a felmérésben a legalább három unokával rendelkező nagyszülők boldogságszintje volt a legmagasabb, ami jól rímel Moorman amerikai eredményeire.
Mit tehet a szülő, hogy ez a hatás érvényesüljön
Az oxfordi kérdőív tanulsága, hogy nem a találkozások száma számít, hanem a tartalmuk. A kutatók azt mérték, beszélget-e a nagyszülő a fiatal terveiről, segít-e a problémáiban, része-e az életének. Egy hetente egyszeri, de valódi beszélgetés ezek szerint többet érhet, mint a mindennapos, szótlan gyerekfelügyelet a tévé előtt.
A szülő dolga a kapu nyitva tartása. Mivel az adatok szerint az unoka ott kerül közel a nagyszülőhöz, ahol a szülő és a nagyszülő viszonya jó, a régi sérelmek rendezése nem csak két felnőtt magánügye: a gyerek lelki erőforrása múlik rajta. Válás után ez különösen igaz, hiszen éppen ilyenkor nő meg a nagyszülő védő szerepe.
Moorman eredménye a másik irányhoz ad támpontot: a nagyszülőtől nem elvenni kell a feladatokat, hanem értelmeseket bízni rá. A fuvar, a közös sütés, a leckében segítés nem teher, amiről udvariasságból illik lebeszélni az időseket, hanem a saját mentális egészségük egyik forrása.
Ha legközelebb felmerül a családban, hogy a nagyszülő talán túl sokat van jelen, gondoljunk a számokra: a kutatások szerint a bevonódott nagyszülő mellett a tinédzser kevesebb érzelmi problémával küzd, a családi válságokat könnyebben viseli, és maga a nagyszülő is kevesebb depressziós tünetet mutat. A hétvégi ebéd, a közös sütés vagy az iskola előtti várakozás nem egyszerű rutin, hanem két generáció lelki egészségének csendes karbantartása. Annyi a teendőnk, hogy hagyjuk működni.
