Egy maszkot viselő férfi befogott néhány varjat egy egyetemi parkolóban, megjelölte, majd elengedte őket. Ami ezután történt, évekig kísértette. Valahányszor ugyanazt a maszkot felvette, a madarak rikoltozva köröztek a feje fölött, és a düh egyre több varjúra ragadt át. John Marzluff, a Washingtoni Egyetem kutatója így bizonyította be, hogy a varjak megjegyzik az emberi arcokat, és hosszú éveken át emlékeznek rá, ki bántotta őket.
A varjak és a szarkák a városi kert legszürkébb, leggyakrabban lenézett madarai közé tartoznak. Pedig az elmúlt három évtizedben a varjúfélék (a corvidák) lettek a kognitív kutatás egyik kedvencei. Eszközöket gyártanak, oki összefüggéseket értenek meg, felismerik magukat a tükörben, és terveznek a jövőre. Olyan képességek ezek, amelyeket sokáig kizárólag a főemlősök kiváltságának hittünk.
A következő oldalakon konkrét, nevesített kutatások mentén nézzük meg, mit állapított meg róluk a tudomány. Nem anekdotákról lesz szó, hanem mért kísérletekről, amelyeket Auckland, Cambridge, Lund és Frankfurt laborjaiban végeztek el.
Horgot hajlít a kampós csőrű holló
A legismertebb bizonyíték az új-kaledóniai varjútól (Corvus moneduloides) származik, egy csendes-óceáni szigeten élő fajtól. Gavin Hunt és Russell Gray, az Aucklandi Egyetem kutatói az 1990-es évek óta dokumentálják, hogyan készít ez a madár eszközöket. A Nature 1996-os tanulmányában Hunt leírta, hogy a varjak horgos eszközöket gyártanak: ágakat formálnak, és a pandanusz levelének tüskés széléből vágnak ki keskeny, kampós szerszámokat, amelyekkel a korhadt fából kiszedik a lárvákat.
Ami igazán figyelemre méltó, az a szabványosítás. A varjak nem véletlenszerűen babrálnak, hanem jól elkülöníthető, állandó formájú eszköztípusokat hoznak létre, és tudatosan alakítják azokat. A kutatók megfigyelték az úgynevezett meta-eszközhasználatot is, vagyis amikor a madár egy eszközzel egy másik eszközhöz fér hozzá, hogy végül megszerezze a jutalmat. Ez a többlépcsős problémamegoldás olyan szinten áll, amely vetekszik a legjobb főemlős teljesítményekkel.
Köveket dobál, hogy felemelje a vizet
2014-ben Sarah Jelbert, Alex Taylor, Lucy Cheke, Nicola Clayton és Russell Gray egy ókori történetet ültettek át laboratóriumi kísérletbe. Aiszóposz egyik meséjében a szomjas varjú köveket dobál a kancsóba, hogy a víz a csőréhez emelkedjen. A PLOS ONE-ban közölt tanulmányukban pontosan ezt a feladatot adták az új-kaledóniai varjaknak.
Az eredmények meglepően kifinomult oki gondolkodásra utaltak. A madarak inkább a vízzel teli csőbe dobtak köveket, nem a homokkal töltöttbe. Inkább a süllyedő tárgyakat választották a lebegők helyett, és a tömör tárgyakat az üregesek helyett. Akkor is helyesen döntöttek, amikor a magasabb vízszintű csövet kellett kiválasztaniuk. A kutatók szerint a varjak teljesítménye a vízkiszorítás megértésében egy öt-hét éves gyermek szintjéhez hasonlított. Két nehezebb feladatot azonban elrontottak, ahol a cső szélességére vagy egy U alakú, megtévesztő elrendezésre kellett volna figyelniük. A tudás tehát kifinomult, de nem teljes.
Megjegyzi az arcodat, és évekig haragszik
Marzluff ötéves kísérlete a Washingtoni Egyetemen azt mutatta meg, hogy a varjak rendkívül jól rögzítik a fenyegetéssel összekapcsolt emberi arcokat. A kutatók egy bizonyos maszkban fogták be a madarakat, majd hetekkel később ugyanabban a maszkban sétáltak. A varjak megint rikoltozni kezdtek, és mély hangú, veszélyt jelző hívásokkal figyelmeztették a többieket.
A kísérlet egyik trükkje az volt, hogy a maszkot fejjel lefelé fordították. A varjak így is felismerték, miközben az emberek és a juhok sokkal rosszabbul azonosítják a fordított arcokat. Közel hét évvel a kísérlet kezdete után a madarak még mindig szidalmazták a befogó maszkot, pedig azt évente csak kétszer, pár órára látták. A reagáló madarak aránya nagyjából megduplázódott, holott a többségüket sosem fogták be. A harag tehát társas úton terjedt a madarak között. Egy 2012-es, a PNAS-ban közölt agyi képalkotó vizsgálat azt is kimutatta, hogy az ismerős emberi arcok látványa több agyterületet aktivál a varjúban, attól függően, hogy az arc fenyegetést vagy gondoskodást jelentett-e.
A szarka, amelyik megismeri magát a tükörben
A tükörteszt sokáig az önreflexió aranymércéje volt. Egy állat akkor megy át rajta, ha a tükörképét nem idegen állatnak nézi, hanem felismeri benne saját magát. Sokáig csak a nagy emberszabású majmok, a delfinek és az elefántok teljesítették.
2008-ban Helmut Prior és kollégái a frankfurti Goethe Egyetemen szarkákkal végezték el a próbát, és áttörést értek el. A PLOS Biology-ban közölt kísérletben öt szarka torkára színes, jól látható foltot ragasztottak, olyan helyre, amelyet a madár csak tükörben láthatott. Egyes szarkák a tükörbe nézve a csőrükkel a folt felé kapdostak, megpróbálták ledörzsölni. A fekete kontrollfoltot, amely a fekete tollazaton láthatatlan maradt, békén hagyták. A szarka lett az első nem emlős állat, amely jelét adta az önfelismerésnek. Külön érdekes, hogy a szarka ott él szinte minden magyar kertben és parkban, vagyis ez a látszólag hétköznapi madár ugyanaz a faj, amely tudományos szempontból az állatvilág szűk elitjébe került.
Tervez a jövőre, és elrejti az emlékeit
A varjúfélék nemcsak a jelenben okosak, hanem a jövőre is gondolnak. Nicola Clayton, a Cambridge-i Egyetem összehasonlító megismeréssel foglalkozó professzora az amerikai bokrászajkókon (a varjúfélék egyik tagján) mutatta ki az úgynevezett epizodikus jellegű emlékezetet. A madarak megjegyzik, mit, hol és mikor rejtettek el, és a romlandó eleséget hamarabb keresik vissza.
Clayton kísérletei a társas furfangot is feltárták. Ha egy tapasztalt madár azt látja, hogy egy lehetséges tolvaj figyeli, miközben rejteget, később visszamegy, és új helyre dugja a zsákmányt. Jellemző módon erre főleg azok a madarak képesek, amelyek maguk is loptak már másoktól, mintha a saját tapasztalatukból következtetnének a tolvaj szándékára. Eközben a svédországi Lundi Egyetemen Can Kabadayi és Mathias Osvath hollókkal dolgozott. A Science-ben 2017-ben közölt tanulmányukban a hollók eszközöket és zsetonokat választottak ki egy tárgycsoportból, hogy egy későbbi, másik helyszínen jelentkező feladatot oldjanak meg vele. Az úgynevezett henger-feladatban, amely az önuralmat méri, a hollók a csimpánzokéhoz mérhető teljesítményt nyújtottak, jóval kisebb agy birtokában.
A magyar kert madarai közül a szarka és a dolmányos varjú éppen azokba a családokba tartozik, amelyeken a fenti kísérletek nagy részét elvégezték. Amikor legközelebb egy varjú a szemközti tetőről figyel, vagy egy szarka átsuhan a kerítés fölött, érdemes másképp nézni rá. Ezek a madarak megjegyzik az arcunkat, oki összefüggéseket fognak fel, és a fajtársaik közül néhányan felismerik magukat a tükörben.
A gyakorlati tanulság egyszerű: a varjat nem érdemes megharagítani, mert hosszú a memóriája, és a többieknek is elmondja. Aki viszont rendszeresen etet egy helyi varjúcsapatot, azt idővel megjegyzik a jó oldalon. A városi madarak közül kevés van, amelyik ennyire pontosan számon tartja, ki barát és ki ellenség.
