A Váci út 14. alatt ma egy Aldi pénztáránál állnak sorban az emberek. Kevesen gondolnak rá vásárlás közben, hogy ugyanitt 2009-ig a Kossuth mozi vetített, amely 1946-ban nyitott, túlélte a hetvenes évek metróépítését, a rendszerváltást viszont alig húsz évvel. A története egyáltalán nem egyedi: Budapesten és vidéken több ezer mozi tűnt el néhány évtized alatt, az épületeik pedig bankfiókként, használtruha-üzletként vagy éppen fánkozóként élnek tovább.
A számok önmagukban is megdöbbentőek. A KSH adatsora szerint 1990-ben még 1960 mozi működött Magyarországon, 2025-ben már csak 152. A mélypont előtti csúcs még ennél is távolabbinak tűnik: 1960-ban 140 millió mozijegyet adtak el itthon, vagyis egy átlagos magyar évente tizennégyszer ült be egy filmre. Ma ez a szám évi egy alkalom körül mozog.
Hogyan lett a mozik országából a bezárt vetítőtermek országa? A válasz nem csak a plázamozikról szól, és a teljes kép jóval érdekesebb, mint a szokásos nosztalgia.
Amikor még a falvak 96 százalékában pergett a film
A magyar mozihálózat sűrűsége a keleti blokkban is kiugrónak számított, és ez nem véletlenül alakult így. Az első ötéves tervről szóló 1949-es törvény kimondta, hogy a filmügyet a dolgozó nép nevelésének és szórakoztatásának szolgálatába kell állítani, ezért minden községet el kell látni keskenyfilmvetítő géppel vagy vándormozival. A megyei moziüzemi vállalatok 1948 és 1960 között hat és félszeresére növelték a mozik számát, és az aprófalvas megyékben is a falvak 80-90 százalékában működött 16 milliméteres vetítő, olykor a kocsmában vagy az istállóban.
A Magyar Narancs által feldolgozott adatok szerint, amelyek Borsos Árpád pécsi földrajzos doktori értekezésén alapulnak, a növekedés 1967-ben ért a csúcsra: ekkor a falvak 96 százalékában volt mozi. Még 1974-ben is mintegy 3600 mozi üzemelt az országban. Debrecenben 1960-ban 37 mozit számoltak össze, vagyis egyetlen vidéki nagyvárosban több vetítőhely volt, mint ma egy egész régióban.
A fénykor méreteit jól érzékelteti Gyulai Lajos, a hajdani borsodi moziüzemi vállalat igazgatója, aki a miskolci Kossuth mozi 2008-as bezárásakor idézte fel a Borsod Online-nak: a hatvanas-hetvenes években a mozinak évente több százezer nézője volt, ezért napi 6-7 vetítést tartottak. A megyei vállalatnál nyolcszázan dolgoztak, és Borsodban hatvan helyen tudtak 35 milliméteres filmet játszani, keskenyfilmet pedig több százban.
Az összeomlás már a plázamozik előtt megtörtént
A közkeletű magyarázat szerint a multiplexek ölték meg a régi mozikat, a kronológia azonban mást mutat. A hanyatlás már a nyolcvanas években elkezdődött: 1985-re a községeknek már csak háromnegyedében volt mozi, Somogyban és Borsodban csupán a felében. Az igazi törés 1985 és 1990 között jött, amikor néhány év alatt a felére esett a vetítőhelyek száma, és a mozi kivonult az ezer fő alatti falvak nagy részéből.
A rendszerváltás aztán szétszedte a maradékot is. A területi alapon szervezett moziüzemi rendszert felosztották az önkormányzatok között, a mozik pedig tapasztalat és érdekérvényesítő erő nélkül találták magukat a piacon. 1995-re megszűnt a keskenyfilmes hálózat, az országban nagyjából ötszáz mozi maradt, a 35 milliméteres hálózat pedig lényegében az 1938-as szintre zsugorodott. Mindez még azelőtt történt, hogy az első plázamozi kinyitott volna.
A háttérben ugyanazok a globális erők dolgoztak, amelyek a világ minden mozihálózatát megtépázták: a televízió, a VHS, később a DVD és az internet. Ehhez jött a magyar sajátosság, hogy a szocialista propaganda mesterségesen túlméretezett hálózatot épített ki, amelyet piaci körülmények között eleve nem lehetett fenntartani. Volt minek elsorvadnia.
Pohártartós fotelek: megérkezik a multiplex
Az első magyarországi multiplex, a Hollywood Multiplex 1996. november 7-én nyitott meg a Duna Plazában, kilenc teremmel. A pohártartós, fejtámlás fotelek, a Dolby Digital hangrendszer és a panorámavásznak addig ismeretlen élményt kínáltak, és a közönség szavazott is a lábával: az új mozi már az első évben másfél millió nézőt vonzott.
A multiplexek tehát nem egy virágzó hálózatot győztek le, hanem egy már összeomlott rendszer maradék nyereségét húzták be, méghozzá néhány év alatt és lényegében szabályozás nélkül. A falvakból 2003-ra végképp eltűnt a mozi, de a városok feléből is kikopott. Így alakult ki a mai aránytalan térkép, ahol a Dél-Dunántúlon és Borsodban nagy, egybefüggő mozimentes területek húzódnak.
A következmények máig érezhetők. Miskolcon, egy 160 ezres városban a Kossuth mozi 2008-as bezárása után nem maradt önálló, csak vetítéssel foglalkozó filmszínház: moziélményt a plázában vagy a kulturális központban lehet szerezni. Győrben a Hrabal mozi 2011-es bezárása óta a tíztermes Cinema Cityn kívül semmilyen vetítőhely nincs, Esztergomban pedig a Bajor Ágost Kultúrmozgó úgy zárt be 2009-ben, hogy hatvan kilométeres körzetben az egyetlen mozi volt.
Bankfiók, Aldi, jazzklub: az épületek második élete
A patinás mozipaloták sorsa Budapesten követhető a legjobban, és a lista néhol szívszorító, néhol meglepően vidám. A Rákóczi út 68. alatt 1899-ben nyílt Tisza mozi az ország egyik legkorábbi vetítőhelye volt, 1994-es bezárása óta használtruha-kereskedés működik a helyén. Az 1921-ben nyitott belvárosi Bástya moziból 1998 után bankfiók lett, a Teréz körúti Metro moziból, amely Szikra néven szolgálta ki az államszocializmust, mára fánkozó.
Akadnak szerencsésebb átalakulások is. A Károly körúti Broadway mozi ma Belvárosi Színházként él tovább, a Margit körúti Átrium, amely 1935-ben nyitott és 2001-ben zárt be moziként, ma sikeres színház. A Hollán Ernő utcai Duna mozi, amely utolsó éveiben Odeon Lloyd néven futott, 2012 óta jazzklubnak ad otthont, az egykori Vörösmarty moziban pedig fogyatékossággal élőket foglalkoztató kávézó működik. A film kiköltözött, de az épületek többsége áll, és a homlokzatokon sokszor ma is felismerhető a régi funkció.
A legrosszabbul azok a házak jártak, amelyeknek a telke többet ért, mint a falai. A ferencvárosi Kinizsi mozi helyét teljesen lebontották, miután a benne működő szórakozóhely 2007 szilveszterén bezárt, és hasonló sorsra jutott több külvárosi és vidéki vetítőhely is.
Akik megmaradtak: art mozik, vállalkozók és egy bölcskei ígéret
Az állam 2004-ben, a filmtörvény elfogadása után egymilliárd forintot fordított a vidéki művészmozi-hálózat kiépítésére, és 2009 végére 40 moziban 65 artmozi-terem működött, közülük 18 a nemzetközi Europa Cinemas hálózat tagjaként. A rendszer azonban törékenynek bizonyult: amikor a Magyar Mozgókép Közalapítvány bedőlt és elapadtak a normatív támogatások, néhány év alatt tíz art mozi, a hálózat negyede zárt be végleg.
A túlélés egyik útja a vállalkozói mozi lett. A 16 vetítőhelyet tömörítő Kultik hálózat alapítója, Kalmár István a soproni Elit mozit 2011-ben kénytelen volt bezárni, majd a digitalizálásba menekült: állami támogatás nélkül, saját pénzből álltak át digitális vetítésre, cserébe azt játszanak, amit a közönség kér. A digitális technika megszüntette a vidék lemaradását, hiszen a nagy premierek náluk is ugyanaznap indulnak, mint a fővárosi plázákban.
A legkisebb léptékben pedig a konokság tartja életben a mozit. A 2700 lakosú Tolna megyei Bölcskén a Rákóczi mozi azért üzemel ma is, mert mindenese, Gazdag Gyula megígérte az apjának, hogy amíg él, lesz mozi a faluban. Az ötezer fő alatti településeken közben a Könyvtármozi program pótolja a vetítőhelyeket: a kezdeményezésbe 250 kistelepülés kapcsolódott be, és havonta nagyjából száz vetítést tartanak a közösségi térré alakított könyvtárakban.
A mozik eltűnése nem egyetlen gonosz szereplő műve volt, hanem egy túlméretezett hálózat, a technológiai változás és a szabályozatlan piacnyitás együttes következménye. A KSH friss adatai szerint a 152 megmaradt mozi 2025-ben 10,6 millió látogatást fogadott, ami a hatvanas évek forgalmának töredéke, de azt jelzi, hogy a közös filmnézés élménye nem halt ki.
Aki kíváncsi a saját városa mozitörténetére, kezdje az utcán: az egykori filmszínházak épülete a legtöbb helyen ma is áll, és a kirakatok fölött gyakran felfedezhető a régi felirat nyoma vagy a jellegzetes, íves homlokzat. Ha pedig működik még art mozi vagy felújított kismozi a környéken, egy megváltott jegy többet ér minden nosztalgiázásnál, ezek a helyek ugyanis szó szerint nézőnként maradnak életben.
